Egy tuti nap

Vasárnap  reggel van, az ágyamból írkálok, nem mellesleg iszonyat izomlázam van deréktól lefele a tegnapi hatalmas túrától. Egy helyi csoporttársunk vitt el minket túrázni a cél egy hatalmas, mázsás kövekből épült kapu volt egy hegy tetején, a semmi közepén. Az odavazető kocsiút is iszonyat keskeny volt, hosszan kanyargott agy patak mellett, már az is lélegzet elállító volt. Aztán leparkoltunk a semmi közepén, onnan gyalogoltunk. Először egy kiépített úton haladtunk olyan jó egy, másfél órát felfele, aztán rátértünk a mezőre. Itt aztán semmiféle út, még gyalogösvény sem volt. Itt követtünk el egy nagy hibát, nem vártuk meg a többieket. Összesen 10-en voltunk, lányokkal, a terep meg nem volt könnyű és egy kereszteződésnél mentünk rá a mezőre, amiről utólag kiderült, az utolsó két ember elhibázott...
Mi a csoport első fele meg erőltetett ütemben mentünk a cél fele, mert féltünk, hogy visszafele ránksötétedik. A mező szerencsére meg volt fagyva, így nem lettünk nagyon vizesek, meg menni is könnyebb volt a befagyott vízmosásokon. A táj egészen elképesztően végtelen, nyers volt, a levegő tiszta, szerencsénkre még a nap is sütött. Irigylem azokat az embereket, akiknek ilyen vidéken farmjuk van. Csodálatos lehet (Ajánlom James Heriott könyveit!), én is el tudnám képzelni az életem ilyen helyen...
Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol egy rövidebb úton vissza lehetett menni, pont a cél (a nagy kőkapu) alatt, szal már csak egy dombot kellett megmászni hozzá. A vezetőnk azt mondta, hogy már nincs nagyon időnk, bevárjuk a többieket, és induljunk le. Mi a Philippel viszont nem tudtuk megállni, hogy ha már addig elmentünk, ne tegyük meg az utolsó lépéseket, úgyhogy rohamtempóban felmásztunk a hegyre. Nem mondom, majdnem meghaltam a végére, de megérte. Gyönyörű kilátás volt onnan fentről.
Mikor visszamentünk, két társunk még mindig nem érkezett meg. Kupaktanácsban elhatároztuk, hogy a Philippel ketten visszamegyünk azon az úton, ahol jöttünk, megkeresni az elveszetteket a többek meg rövidítenek lefele. Kemény túra következett visszafele, közben szólongattuk őket, hátha eltévedtek valahol a dombok között... Visszaértünk az útra, sehol nem voltak, így elindultunk lefele. Már majdnek a kocsiknál voltunk, amikor megláttuk őket poroszkálva az úton, nem mondom, megkönnyebbültünk.
LEfele már rendesen tiltakozott a térdem, combom, gondolom azt böjtölöm ma. Összességében főleg mi ketten a Philippel hatalmasat túráztunk, szerintem még ennyi idő alatt soha  nem mentem ennyit, főleg ilyen terepen. Viszont ez volt eddigi Dumfries-i napjaim közül talán a legjobb...
Hazafele bementünk a David házába, sütött nekünk palacsintát, meg teáztunk. Nagyon kedves, 85 éves anyukájával él, akivel úgy lehetett beszélgentni, mint akárki mással. Kiderült, h a Davidnak Gambiai volt a felesége, ott van egy kis Hotele is, házzal, mindennel. Gyerekei meg itt járnak ugyanarra az egyetemre, ahova az apjuk :)
Szal csodálatos nap volt, most jöjjenek a képek.

Csipet csapat

Windfarm

 

A cél

Davidnél